Horváth Sz. Ferenc

életrajz | kontakt | publikációs lista

utolsó frissítés: 2007. febr. 7.

Elutasítás és alkalmazkodás között. A romániai magyar kisebbség politikai stratégiái (1931-1940). (részlet a kéziratból)


Elutasítás és alkalmazkodás között

A romániai magyar kisebbség politikai stratégiái
(1931-1940)

Heidelberg
2006

TARTALOM

I. Bevezetés. 4
I.1. A kutatás tárgya és állása. 4
I.2. Források, forráskritika, munkamódszerek. 14
I. 3. Írás- és idézésmódok. 17

II. A kérdés elméleti alapjai 19
II. 1. Nemzet, nemzetállam és kisebbségek Kelet-Közép-Európában. 19
II. 2. A magyar kisebbség megnyilatkozásainak ideológiai keretei 28

III. Erdély integrálása a román államba. 34
III. 1. Jogi és adminisztratív intézkedések. 34
III. 2. Nagyrománia politikai rendszere. 41

IV. A magyar kisebbség politikai stratégiái 1918-tól 1930-ig. 46
IV. 1. A magyar kisebbség demográfiai és társadalmi szerkezete. 46
IV. 2. A passzivítástól az aktivitásig (1918-1922). 49
IV. 3. Politikai partner keresése (1923-1928). 61
IV. 4. A gazdasági világválság első kihatásai 70
IV. 5. Intézmények és szellemi-ideológiai áramlatok (1918-1930). 75
IV. 6. Összefoglalás. 94

V. A magyar kisebbség az 1930-as évek elején (1931-1933). 97
V. 1. Általános helyzet 97
V. 2. Az ifjúság útja. 102
V. 2. 1. Társadalompolitikai háttér. 102
V. 2. 2. Az Erdélyi Fiatalok csoportja. Ideológiájuk és működésük. 107
V. 2. 3. Válság és kudarc. 116
V. 2. 4. A ’fiatal katolikusok’. 120
V. 3. Az önkritika útja. 126
V. 3. 1. Makkai Sándor és a Magunk revíziója.. 126
V. 3. 2. Krenner Miklós és a ’hídépítők’. 132
V. 4. Útelágazások: Az Országos Magyar Párt politikája. 137
V. 4. 1. A politikai és ideológiai önkép alapjai 137
V. 4. 2. Autonómiaterv és nagygyűlés. 142
V. 4. 3. Parlamenti munka. 153
V. 5. A kizárás útja. 156
V. 5. 1. Az Erdélyi Lapok alapítása, céljai és politikai profilja. 156
V. 5. 2. Kirekesztési szándékok és az első viták. 163
V. 6. A fasizmus és a nemzetiszocializmus fogadtatása. 168
V. 6. 1. A mellőzéstől a figyelem ébredéséig (1930-1932). 168
V. 6. 2. Az érdeklődés fokozatai (1933). 171
V. 7. Összefoglalás. 180

VI. A nemzeti-liberális kormányzás ideje (1934-1937). 183
VI. 1. Általános helyzet 183
VI. 2. Az ifjúság egységének felbomlása. 192
VI. 2. 1. A Hitel köre. 192
VI. 2. 2. A ’függetlenek’. 198
VI. 2. 3. A Vásárhelyi Találkozó mint egyesítési kísérlet (1937). 202
VI. 3. Frontok ütközőpontján: az Országos Magyar Párt 213
VI. 3. 1. Az 1934-es javaslat 213
VI. 3. 2. Az 1937-es nagygyűlés. 225
VI. 4. A ’hídépítők’ mozgalma. 230
VI. 5. Ideológiai nézeteltérések. 234
VI. 5. 1. A magyar-szász vita (1933-1935). 234
VI. 5. 2. A ’spanyol polgárháború’ Erdélyben (1936). 240
VI. 5. 3. A nemzetiszocializmus és a Népfront között (1934-1937). 245
VI. 6. Az elfordulás útja. 251
VI. 6. 1. A népiség-gondolat. A zsidókérdés. 251
VI. 6. 2. Egy autark népközösség elképzelései 267
VI. 6. 3. A ’Nem lehet’ - vita. 274
VI. 7. Összefoglalás. 290

VII. A királyi diktatúra kora (1938-1940). 293
VII. 1. Általános helyzet 293
VII. 2. A Magyar Népközösség. 299
VII. 2. 1. A szervezet létrejötte. 299
VII. 2. 2. Működése és eredményei 314
VII. 3. Az elutasítás formái 325
VII. 3. 1. A „Harmadik Birodalom” megítélése. 325
VII. 3. 2. A politikai elit elképzelései 337
VII. 3. 3. Irredenta mozgalmak. 350
VII. 3. 4. A magyar-zsidó viszony. 355
VII. 3. 5. A második bécsi döntés és a magyar kisebbség. Fogadtatás és következmények  362
VII. 4. Összefoglalás. 371

VIII. Befejező gondolatok és következtetések. 374

IX. Függelék. 391
IX. 1. Életrajzi adatok. 391
IX. 2. Képek. 396

X. Irodalomjegyzék. 400

XI. Rövidítések. 418

VIII. Befejező gondolatok és következtetések

A jelen vizsgálat szerzőjének célja Románia magyar kisebbsége politikai elképzeléseinek és stratégiáinak bemutatása volt az 1930-31 és 1940 közötti évtizedben. Ezáltal az idevonatkozó szakirodalomban mutatkozó többrendbéli hiányt is bepótolni szeretné. Figyelmét elsősorban az említett kisebbség politikailag jobboldali irányúltságú szárnyára összpontosította ugyan, de ennek célkitűzéseit a romániai magyarság politikai gondolkodásába beágyazva igyekezett ábrázolni, mégpedig az ország e legnagyobb nemzeti kisebbsége szellemi és politikai fejlődésének a megrajzolásával párhuzamosan. Egy ilyen vizsgálatot elvégezni mindenképpen időszerűnek látszott, hiszen az említett korszakra irányuló kutatás ezt már több más nemzetiségre vonatkozóan megtette.[1]

Az elméletalkotás szintjén ez a tanulmány arra keresett választ, milyen lehetőségei vannak egy nemzeti kisebbségnek egy nemzetállamban politikai céljai megvalósítására. Eközben a nacionalizmus- és kisebbségkutatás föltételezéseinek ellenőrzésére és adott esetben módósítására nyílt lehetőség. A szakirodalom egybehangzó véleménye szerint ugyanis nemzetállamoknak a többségi néphez nem tartozó csoportokat az etnikai egység érdekében asszimilálniok kell. Kisebbségek sokféleképpen reagálhatnak a többségi lakosság nemzeti jellegű nyomására. E lehetséges visszahatásoknak A. Smith a következő változatait sorolja föl: beilleszkedés, irredentizmus, elkülönülés (izoláció), kommunalizmus, kulturális autonómia, elszakadás (szeparatizmus).[2] Ezeket a terminusokat azonban nem mindig választja el elég világos határ egymástól, s ezért tartalmuk néha nem határozható meg egyértelműen. Hol van a választóvonal például a többség által rákényszerített helyzethez és a politikai viszonyokhoz való kényszerű ’alkalmazkodás’, meg a saját nemzeti jellegéhez való egyszerű ragaszkodás között? Ezek a fogalmak mégis nagy segítséget adnak a romániai magyarságnak a tárgyalt időben követett politikája megértéséhez és magyarázatához is. Ugyanakkor több más, nem elméleti jellegű összetevője is van a kérdésnek. Mindenekelőtt az a tény, hogy még egy etnikai kisebbség sem homogén képződmény társadalmilag. Másrészt az, hogy a századnak pontosan ebben a negyedik évtizedében mind nemzetközi, mind román belpolitikai vonatkozásban egész sor olyan fontos esemény történt, amelyek tartós hatással voltak a magyarság gondolkodásmódjára. Ennek változásai aztán a maguk során visszahatottak a kortárs politikai és szellemtörténeti jelenségekkel szembeni álláspontja fejlődésére. E fejlődés modellje és mozgása meg változása pedig sok segítséget ad a magyarság állásfoglalásainak ábrázolásakor és magyarázatakor. Itt most csupán az oly gyakran említett politikus, Paál Árpád példájára utalnánk, aki az áttekintett időhatárok (1920-1940) között egymásnak homlokegyenest ellentmondó ideológiai pozíciókat képviselt. Az a tény tehát, hogy a romániai magyarság körében a Smith által számbavett lehetőségek legtöbbje kimutatható, a magyar kisebbségi társadalom heterogenitására és egyes személyek vagy csoportok politikai meggyőződésének változására vezethető vissza.

Többször utaltunk arra, hogy a reakció szó használatakor óvatosan kell eljárnunk: nyilvánvaló ugyanis, hogy a magyarok által kitermelt társadalompolitikai elképzelések egy része valóban a bukaresti rendszer ellenük irányuló intézkedéseire adandó válaszként született meg, egyértelműen azonban nem lehet mindig meghatározni, hogy egy ilyen elképzelés létrejöttében milyen súlya is volt valamely hivatalos intézkedésnek. De nem feledhetjük a kisebbség által Nyugat-Európából ’importált’ eszmék hatását sem. Hiszen közismert, hogy éppen a ’30-as éveket jellemezte leginkább az ellentétes ideológiák ütközése; harcukat a romániai magyarság története is visszatükrözi, gondoljunk csak az Erdélyi Fiatalok csoportján belüli nézeteltérésekre, vagy a spanyol polgárháború erdélyi magyar visszhangjára. Mindezek alapján ebben az összefoglalásban rá kell mutatnunk e nemzeti kisebbség társadalompolitikai stratégiáinak hármas gyökerére: az elsőt a többség elnemzetlenítő intézkedéseire adott válaszok keresésében, a másodikat az akkori Nyugat-Európa sok részében modernnek számító politikai és társadalmi rendteremtő elképzelések (népcsoportjog, népességcsere, a zsidók kizárása stb.) iránti rokonszenvben, s végül a harmadikat az anyaország társadalmának jelenségeivel való összhang keresésében találhatjuk meg. E hármas gyökérzet minden ága más-más szerepet kapott - erősödött vagy gyengült - az egyes, eltérő politikai beállítottságú csoportok működésében, de még azokon belül is az időtényező függvényében. Hogy a reakció fogalmát viszonylagossá téve kissé enyhítsünk súlyán, a dolgozat különböző részein utaltunk más nemzeti kisebbségek hasonló stratégiáira a világháborúk közti időszakban. Az etnikai homogenitásra való törekvés ugyanis majdnem minden korabeli országban kimutatható, amely a ’nemzeti állam’ státusára igényt tartott. Ennek megfelelően jelen van a radikalizálódásra való törekvés is a kor majd minden nemzeti kisebbsége követeléseiben csakúgy, mint magatartásában.[3] 

Minthogy a magyarok különböző csoportjai által választott stratégiák eredete olyan sokféle, aligha lehet fontosságukat a kisebbség történetének egészében egyenként meghatározni. Azok a körök például, amelyek magatartására a ’beilleszkedés’ és ’alkalmazkodás’ terminusok bizonyos mértékig alkalmazhatóak (Erdélyi Fiatalok, a hídépítők), elképzeléseikben nemcsak saját aggodalmuktól vezettettek a kisebbség jövőjét illetően a többség asszimiláló nyomása alatt, hanem rokongondolkozású magyarországi csoportok befolyásától is (pl. Bartha Miklós Társaság). Az asszimilációs politikára azonban ők nem a többségi társadalomtól való elfordulással, vagy egyenesen külföldi elképzelések átvételével akartak válaszolni, hanem éppen a többséghez való közeledésben keresték népcsoportjuk helyzete jobbításának útját. Mert azt vallották, hogy csak a tájnak és népének ismerete járulhat hozzá ahhoz, hogy a magyarok szellemileg is otthon érezzék magukat az országban. Ebben állott ’beilleszkedésük’ az adott állami és jogi keretekbe is.

Az ’elszigetelődés’ fogalom a fentivel ellentétes irányultságú stratégiát jelez. Úgy tűnik, ez jellemezte a romániai magyarság túlnyomó többségét. E felfogás szerint a magyarok és a románok közötti érintkezést a legszükségesebbre kell korlátozni, s ennek is a szellemi és politikai vezetőréteg (elit) szintjén kell lezajlania. Ez az elzárkózás  - amely hagyományosan az erdélyi szász politikai elitre is jellemző volt[4] -, több célt volt hivatott szolgálni: elsősorban természetesen a nemzeti önazonosság megőrzését, de azon túl a meglevő társadalmi és szociális hatalmi pozíciók megtartását is (vállalatok vezetésében, bankokban, intézményekben, fizikai jelenlét városközpontokban stb.). Ezek a pozíciók a magyar dominanciát jelképezték Erdély életének bizonyos területein, megőrzésüknek pedig kettős fontossága volt: egyrészt a magyar külpolitikai (revizionista) érvelés alapjainak további biztosítása, másrészt a népiség ideológia ’magyar kultúrfölény’ tételének bizonyítása.

Az elkülönülés fontos előmozdítójaként működött a magyar lakosságra gyakorolt nagy és hosszú ideig tartó befolyása által az OMP. Az ő története még megírásra vár. Ennek a tanulmánynak ez nem volt és nem is lehetett célja, mert egy ilyen szándék szétfeszítette volna mind a kutatás, mind a dolgozat kereteit. A szerző csupán arra törekedett, hogy néhány általa fontosnak tartott eseményre, politikusainak némely állásfoglalására és kezdeményére egyedi történésként rámutasson, őket mintegy megelevenítse. Ezeknek az elszórt véleménynyilvánításoknak az OMP történetének az egészébe való beillesztése e párt történetírójának a feladata. E munkában csupán azt akartuk kimutatni, hogy jóllehet az OMP vezető személyei 1918 előtt nagyvonalakban mind hasonló szocializáción mentek át, majdnem hiánytalanul képviselték népcsoportjuk heterogenitását.[5] Ilymódon az OMP - saját törekvéseinek megfelelően: nemzetiségi csúcsszervezetté válni - csaknem az egész ideológiai színképet egyesítette magában. Szinte minden változat megjelent benne, mint egy szokványos többségi társadalomban, ahol egymással hol hadakozó, hol szövetkező pártok számszerint is jelentős csoportjai versengenek a vezető pozíciókért. Csakhogy ezek a kisebbségi magyar politikusok egy olyan államban éltek és politizáltak, amelynek raison d’ętre-je nemzetállamként az államalkotó néphez nem tartozó etnikumok eltávolításában rejlett (akár asszimiláció, akár kiűzetés formájában). Ennélfogva mindannyiuknak egyazon jelszónak kellett engedelmeskedniök, a politikai egység jelszavának. Ennek kellett minden olyan nézeteltérést alárendelniök, melyek például a román pártéletben pártokból való ismételt kilépésekhez, új pártok alapításához vagy pártszakadásokhoz vezettek.[6] Minthogy a magyar politikusok túlnyomó többsége az OMP-vel nem akart versengeni, mert ez veszélyeztethette volna a kisebbség parlamenti képviseletét, az OMP-ről lassan egy ’értékkonzervatív’ szervezet képe kezdett megszilárdulni. Ámde az olvasó számára immár minden bizonnyal jólismertként ható nevek puszta fölsorolása is (Bernády, Bethlen, Gyárfás, Jakabffy, Paál, Sulyok vagy Willer) megvilágítja, hogy e párt mindent összevetve - s egy forrás szerint még maga Kacsó is tagja volt! - egymást kizáró fölfogások összefogásának a kísérlete volt. Igen érdekes azonban ennek az említett konzervativizmusnak a mínősítése az erős világnézeti összecsapásoktól jellemzett ’30-as évek folyamán magának a kisebbségnek különböző csoportjai által. A kommunista baloldal a magyar politikusokat mind egy kalap alá vette és ’reakciósoknak’ nevezte. A jobboldal szemében ugyanők a ’liberális kor’ állítólag már meghaladott ’vívmányaihoz’ ragaszkodtak (mint pl. a törvény előtti egyenlőség a valláshoz való tartozástól függetlenül). Ismételten hangsúlyozni kell itt, hogy a politikusok egy csoportja (Bethlen György vagy Jakabffy Elemér) csupán ifjúkoruk társadalompolitikai modelljeihez maradtak hűek. Ezek az elképzelések 1910-ben még (jobboldali) konzervatív gondolatoknak számítottak. A megváltozott politikai felfogások között azonban a ’30-as években már egészen más - liberális - fényben jelentek meg. Más szavakkal - és itt térünk vissza lassan a Smith-féle terminológiához -: megelőzték őket a politikailag a jobboldali síneken haladók. A jobboldal egész egyszerűen vagy ’modernebb’ volt, mert lépést tudott tartani az idővel és gyorsabban fölkapta jelszavait (Gyárfás, Paál, Sulyok), vagy csupán fiatalabbokból állott (Albrecht, Teleki, Venczel), s ezért nem voltak korábbi ideáljaik, melyeknek most búcsút kellett volna mondaniok, ők már koruk gyermekei voltak, hiszen beleszülettek a völkisch meg a kizáró jellegű gondolkodásba. Így aztán gyorsabban fölismerték az új politikai ideológiák kapcsolatát is az irredenta, szeparatista vagy revizionista elképzelésekkel.

A kor vezető időszaki sajtójának, a levéltári anyagnak és a magánjellegű hagyatékoknak az átnézése azt bizonyítja, hogy a magyar kisebbségben az a két szellemi állásfoglalás uralkodott, amelyeket Smith az ’elszigetelődés’ meg a ’kommunalizmus’ terminusával illet. Ezek között természetszerű összefüggés található, hiszen a más etnikumoktól való visszahúzódás kényszerítő módon a helyi viszonyokat, kapcsolatokat és érdekeket erősíti. Itt most ismét csak Paál Árpád lesz a példa, éspedig az ő 1928-as cikke, amelyben az önmagunkba való visszatérést hirdette. Ezzel ő a magyarok által többségben lakott kisebb földrajzi egységeket akarta erősíteni, az ottani gazdaság menetét (a csak magyarok között lezajló) kereskedelem által fejleszteni, és a helyi autonómia ügyét előmozdítani. A konzervatív tábor tagjai (politikusok, újságírók) részéről a ’30-as években egyre gyakrabban elhangzó fölhívás a politikai-ideológiai egység megőrzésére és a magyarság eszmei összetömörítésére részben szintén a helyi gazdasági kezdeményezéseket kívánta támogatni, részben viszont Erdély nemzetiségi, demográfiai és társadalmi adottságainak örökölt képét próbálta fenntartani. Gazdasági kérdésekben az Erdélyi Gazdaság Egyesület játszott fontos szerepet különösen Szász Pál elnöksége alatt (1936 után). Korábbi elnöke, Bethlen György 1940. szeptember 15-én a magyar politikusok által elért eredményeket ezekkel a szavakkal foglalta össze Horthy Miklós főkormányzónak: „amidőn testi és lelki üldöztetéseket és sanyargattatásokat elszenvedve itt állunk műveltségünkben és földi javainkban leszegényedetten, boldogan és büszkén mondhatjuk, hogy ősi erdélyi hagyományainkat megőriztük, sőt a szenvedések acélfürdőjében megedzett magyar mivoltunk mélyebb és gazdagabb lett.”[7] A hagyományokhoz való ragaszkodás Magyarország társadalmára is jellemző volt. Erdélyben kétségkívül azért volt nagy szerepe, mert a magyarok az anyaországhoz való visszatérésben reménykedtek. Ezért nyugodtan föltehetjük, hogy azokat a konzervatív, elzárkózásra és önmagával beérő szemléletre buzdító hangokat a romániai magyarság nagyrésze igencsak meghallotta.

A magyar kisebbség heterogenitását a legszemléletesebben az a sokféleség mutatja, amelyik a román államhoz való viszonyában éppúgy megnyilvánult mint a jobboldali világnézetekkel szembeni állásfoglalásaiban. Ismét emlékeztetünk arra, hogy ez a kisebbség kényszer nyomására alakult társadalommá és közösséggé. Az egyneműség hiányát azért kell világosan látnunk benne, mert különben az egyes részeitől kipróbálásra választott ’utak’ (vagyis: társadalompolitikai ’stratégiák’) sokféleségét sem helyesen megérteni, sem megfelelően ábrázolni nem volna lehetséges. Minden kijelentés a ’magyar kisebbségről’ mint olyanról, vagy ’a romániai magyarság általános beállítottságáról’ rendkívül nagy mértékben leegyszerűsíti, de meg is hamisítja az 1930-as években valóban létezett álláspontokat. Mert nem egy beállítottság uralkodott, hanem az egyidőben követett célok és elképzelések, táplált vágyak és hitek egész nyalábja. Szociológiai terepmunkával akkor az egymástól igen eltérő érdekállapotok egész sorát lehetett volna rögzíteni a Székelyföld románul egy szót sem beszélő katolikus parasztjáétól a nyugati nagyvárosok többnyelven értekező politikusáéig és értelmiségijéig (pl. Bethlen György, Jakabffy Elemér földbirtokosok vagy Ligeti Ernő kolozsvári zsidó újságíró). Az utóbbiak élete, cselekedetei és gondolkodásmódja gyökeresen különbözött az előbbiétől; míg a paraszt nyáron a terméssel fáradozott, ők olasz vagy osztrák fürdőhelyekre kocsikáztak. A marxista szakirodalomban jártas Jordáky Lajos 1933-as naplójában a németországi elvtársak sorsán sajnálkozott, később pedig a világforradalom kitöréséért dolgozott. Semmilyen közösség nem található közte és Gyárfás Elemér között, aki több bank vezetőségi tagja, vagy közte és Bethlen György között, aki a (hosszú évekig) volt magyar miniszterelnök (Bethlen István) rokona volt.

E szociológiai megállapításokon kívül azonban van még egy rendkívül fontos tényező, amelynek szerepét a szakirodalom nem méltatja kellő figyelemre (erre a bevezetőnek a kutatás állásáról szóló részében már rámutattunk), s ez az idő. Némely szakmunkában található ilyen terminusok, mint fasiszta csoportok, revizionista stb. azért bizonyulnak közelebbi szemügyrevétel során tartalmatlannak, mert vagy nem vonatkoznak konkrét személyekre, eseményekre, kijelentésekre és viselkedésmódokra, vagy túlságosan meghatározatlan a jelentésük az időben. Milyen ismeretközlő ereje van a revizionizmus szakkifejezésnek az 1926-os év egészére és a romániai magyarság összességére vonatkoztatva, s miben tér el a tartalma egy ugyanannak nevezett 1939-es jelenségétől? És ha - mint ahogy egyesek sugalmazzák - semmilyen különbség sincs köztük, hogyan magyarázhatók meg azok a szellemi és politikai fejlődések, amelyek a magyar kisebbség egyes képviselőinek (pl. Paál, Sulyok stb.) a magatartásában bizonyíthatóan lejátszódtak? A szerző véleménye szerint az említett általánosítások többet hagynak a homályban, mint amennyi ismeretet napfényre hoznak. Nem áll szándékunkban, teljesen visszautasítani őket, de az igen, hogy árnyaljuk tartalmukat.

Ebből a meggondolásból kiindulva kíséreljük meg befejezésül a különbségtételt a következő kérdésekben: Hogyan fogadták a romániai magyarok a szélsőjobboldali politikai áramlatokat és milyen álláspontokat foglaltak el velük szemben? Hogyan fejlődött többségükben a román állammal szembeni beállítottság?

Románia magyar kisebbsége 1932-33-ig nem tulajdonított különösebb jelentőséget a jobboldali ideológiáknak. Az 1923-as hitlerpuccsot ugyan csodálkozva tudomásul vette, de csak olyan szélsőséges jelenségként könyvelte el, mint amilyenek a társadalom peremén levő csoportok részéről 1918-1919-ben Magyarországon is előfordultak. Az NSDAP-t még 1930-ban is csak kevesen tartották komolyan veendő politikai erőnek és a jövő ideológiája hordozójának, jóllehet a magyar baloldal megpróbálta a nemzetiszocialista párt választási sikerének okát kielemezni. Mindez megváltozott azonban 1933 januárjában. Az ennek szentelt fejezetben részletesen bemutattuk a romániai magyarság mind pillanatnyi, mind tartósabb reakcióit. Ezekből több dolgot lehet kiolvasni: a magyarok tisztában voltak a hitleri hatalomátvétel nagy horderejével és következményeivel, megítélésének mikéntje azonban megosztotta őket aszerint, hogy ki-ki milyen ideológiai táborba tartozott. A remélt következmények érdekében egyesek hajlandónak látszottak olyan ideológiai engedményeket is tenni, amilyeneket néhány évvel korábban az ’erdélyi szellemmel” össze nem egyeztethetőként elutasítottak volna. Ennek a kornak az újdonsága volt a politikai életben, hogy a már jól ismert konzervatív és a tőle balra elhelyezkedő csoport mellett egy alakulat jelent meg 1932 után a jobboldalon is. Közelállása miatt ennek világnézetében voltak természetesen a konzervatívokéval megegyező vonások, de tőlük eltérőek is. Tagjai részben a régi gárdához tartozó politikusokból kerültek ki - egyesek közülük most homlokegyenest az ellenkezőjét követelték annak, amiért tíz évvel korábban síkraszálltak (Paál) -, részben azonban az időközben felnövekedett katolikus ifjúság idecsapódott képviselőiből. Ez utóbbiak egy megújult és még megújítandó katolicizmus nevében ostorozták a ’liberális korszellemet’ és kísérőjelenségeit, egyértelműen idegengyűlölő és alig leplezett antiszemita mellékzöngékkel. A jobboldal viszont kimondta azt, amit a magyarok többsége bizonyára szintén felismert, hogy ti. egy, a határok felülvizsgálatát témájául kitűző nemzetközi diszkurzus kezdeményezése csakis a hatalom új birtokosai alatt megerősödött Németországtól várható. Erre Paál Árpád 1933 őszén egyértelműen figyelmeztette az OMP elnökét, Bethlen Györgyöt. Bethlen pont egy zsidó vallású magyar OMP-tagnak a román parlamentbe való jelölését beszélte meg a filoszemitának éppen nem nevezhető Gyárfással. Az elnök nem volt hajlandó a vele közölt fentebbi helyzetértékelésből zsidóellenes következtetéseket levonni, amint azt Paál kívánta. Ez mindenképpen a konzervatív politikus erkölcsi tisztességét mutatja. A magyar jobboldalnak azonban az antiszemitizmuson kívül más érintkezési pontjai is voltak a nemzetiszocializmussal. A jobboldal fő sajtóorgánuma a nagyváradi katolikus újság, az Erdélyi Lapok volt (főszerkesztője: Paál Árpád). Ennek a kiadványnak a véleménye szerint a nemzetiszocialista mozgalom megmenti majd Európát a kommunizmustól, mint ahogy megmentette Németországot az anarchiától. De a vezér-elvet (Führer-Prinzip) is dícsérte, s ezen nem is csodálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy az erdélyi magyar jobboldal a demokráciát és a liberalizmust az igazságtalan győztes hatalmak politikai rendezőelveként egyenesen megvetette. Jóllehet a magyar konzervatívok is üdvözölték Európának a kommunizmustól való állítólagos megmentését a nemzetiszocialista hatalomátvétel által, több náci intézkedés bevezetését elutasították 1933-ban, mert fölismerték, hogy azok Romániában elsősorban a magyarságot sújtanák. Ámbár a konzervatívok a következő években is kitartottak ilyenirányú beállítottságuk mellett, tagadhatatlan, hogy 1934 után a politikai közírásban egy érzelmektől átfűtött és nemzeti témáktól eluralt stílus ütötte föl a fejét. Megjelentek a népiség-gondolatot ismertető első állásfoglalások, terjedni kezdtek és lassan eluralkodtak a közéleti stílusban olyan fogalmak, mint: ’a magyar’, az állítólag örök ’magyar lélek’, a ’magyar nemzet teste’ stb. Mi több: ezek bizonyos fokú kapcsolatot is teremtettek a konzervatívok és a nagyváradi jobboldal között. Ez utóbbi ugyanis 1934 után a lap által a völkisch-beállítottság fő népszerűsítője volt, ennek magyarországi forrásai pedig jól kimutathatók. De nem volt közömbös a magyar jobboldal alakulása szempontjából az sem, hogy 1933-34 óta Románia belpolitikájában kiélesedett a kisebbségellenes hangulat, s ez főleg a városokban még mindig meglevő társadalmi súlyuk megtörésére hivatott intézkedésekben jelentkezett. Ez vezetett 1934-35-ben a jobboldal további megerősödéséhez a kisebbségen belül. Végül számításba kell itt venni, hogy 1935 ősze után maga a nemzetiszocialista ideológia is mind nagyobb befolyáshoz jutott. Térnyerésének kezdetét főleg Sulyok Istvánnak 1935 szeptemberében tett németországi utazására lehet visszavezetni. Hazatérte után nem sokkal hozzákezdett ’a magyarok autark keresztény népközösségéről’ alkotott elképzeléseinek népszerűsítéséhez. Ebben a katolikus napilap több munkatársának a támogatását is élvezte. Ebben csúcsosodtak ki - hogy most ismét Smith terminológiáját használjuk - a magyarság egy részének elszigetelődésre és kommunalista megoldásokra irányuló követelései. A magyar kisebbségnek ez a része egyenesen utánzásra érdemes példaként tekintett a nemzetiszocialista Németországra, hiszen nemcsak a fenti eszmék terjesztésében vett részt, hanem antiszemita kampányokban is, és további náci rendteremtő elméletek átvételét szorgalmazta (munkaszolgálat, Führer-elv). Az 1936-os spanyol polgárháború aztán nemcsak megerősítette a jobboldal szovjetellenes vonalát, de rövid ideig még a konzervatív pártlapot is melléje állította, szövetségesévé tette. Ez a pártkiadvány néhány völkisch kijelentés után megjelentette a német külpolitika első megértést mutató értékelését. A magyar kisebbség lassan kibontakozó jobbratolódása aggodalommal töltötte el a demokratikus és liberális gondolkodású személyeket. Mi több: figyelmeztető szavukat is fölemelték a jelenséggel szemben. Jakabffy Elemér, Kacsó Sándor, Ligeti Ernő, Hegedüs Nándor, sőt néha maga a pártelnök sem titkolta, hogy egy nemzeti kisebbség boldogulását csakis egy demokratikus, liberális és toleráns államban tudja elképzelni. Az eszmék összeütközése 1936 őszén vezetett kirobbanáshoz. Ekkor Kacsó véget akart vetni Sulyoknak az Erdélyi Lapok hasábjain folytatott fasiszta tevékenységének. Az állítólag hagyományos erdélyi türelemre hivatkozó politikusok lába alól azonban mind jobban kifutott a talaj. Ez nem jelentette egyszerűen és föltétlenül a nagyváradi jobboldali körök egyoldalú térnyerését, de összességükben nézve a liberális gondolatok vesztettek jelentőségükből, olyanok például, mint mások másságának elfogadása. Nem arról van itt szó, hogy a jobboldal átvette volna a kisebbségen belül az irányító szerepet a véleményalkotásban és a világértelmezésben, a mind nemzeti, mind nemzetközi szinten végbemenő ideológiai eltolódás azonban előnyös helyzetbe hozta. A magyar kisebbségben ez háromféleképpen is megnyilvánult: 1. a konzervatív és népiség-elemekből ötvöződő világkép megerősödésében; ez azonban nem azonosítható a nemzetiszocialista ihletésű és antiszemita nagyváradi felfogással;  2. abban, hogy a fiatalabb nemzedékek 1937-ben Marosvásárhelyen nemzeti és keresztény alapon fogtak össze; 3. és végül abban, hogy még egy, O. Goga antiszemita, idegengyűlölő és kisebbségellenes pártjával való választási egyezmény is létrejöhetett, jóllehet az OMP azelőtt másfél évtizedig az erdélyi magyarok és zsidók összetartozását hangsúlyozta minden adandó alkalommal. Mindezek a jelenségek az össztársadalmi síkon végbemenő radikalizálódás jelei voltak.

A másik oldalról érkező jelek viszont az ellenerők hangjának folyamatos fogyását és gyengülését mutatták. A Brassói Lapok ugyan nem adta föl a harcot, a Keleti Újságból azonban a zsidó újságírónak, Ligeti Ernőnek  1934 végén ki kellett válnia, s egy saját hetilap alapítására kényszerült. Ez úgy tűnik, túl magasra helyezte igényszintjét, mert részben talán ezért, részben viszont liberális beállítottságáért a Független Újságról alig vettek tudomást, holott Krenner Miklós is inkább itt közölt, mint az Ellenzékben. Ilyen fejlemények jelzik leginkább a romániai magyarság gondolkodásában az 1930-as évek közepétől kezdve lezajlott változásokat. 1938 és 1939 folyamán aztán a nemzetközi politika súlyos eseményeinek hatása végleg behatol életébe és meghúzza a választóvonalat. A Harmadik Birodalom külpolitikai eredményei 1938-ban mindenki számára világossá tették a kapcsolatot e sikeres politika és saját, a status quora vonatkozó kívánságai között. Hitler egyszerűen megállíthatatlan sikersorozata kedvező képet alakított ki a Reichról, de ehhez azonnal hozzá kell tennünk, hogy ez a pozitív vélemény csak igen csekély mértékben vonatkozott magára a nemzetiszocialista idelógiára is. E kérdésben tehát a magyarok világosan elkülönítették a dolgokat egymástól: dícsérték a német külpolitikát, de elutasították az ideológiát. Ez az elutasító magatartás mindenképpen az erdélyi magyarság döntő többségét jellemezte (eltekintve természetesen a nagyváradi csoporttól és szimpatizánsaitól). Ezt a kettősséget semmi sem példázza jobban, mint az Ellenzék nevű napilap esete. Ez az újság még 1933 után is alig foglalkozott a Harmadik Birodalommal. De ebben a helyzetben változás történt 1939-ben, amikor Bánffy Miklós gróf a Magyar Népközösség elnöke lett. Az Ellenzék ugyanis Bánffy érdekeltségi körébe tartozott, őt pedig bizonyára Gyárfás figyelmeztette arra, hogy vele szemben a Reich vezető köreiben bizalmatlanság uralkodik. Minthogy ennek a magyarok vélekedése szerint hátrányos következményei lehetnének a határok megváltozására, 1939 tavaszán az Ellenzék egy pozitív hangú cikksorozatot közölt a Reichról és Hitlerről. Világos tehát, hogy nem akarták veszélyeztetni saját külpolitikai reményeik megvalósulását, s ezért e hirtelen propaganda egy ország érdekében, mellyel a lap addig inkább nem foglalkozott. A ’magyarság’ lényegéről 1939-ben és 1940-ben érzelmektől erősen átfűtött hangon folytatott vita több állásfoglalása azonban azt bizonyítja, hogy a szerkesztőség tagjai továbbra is megtartották szellemi távolságukat a nemzetiszocialista, völkisch és antiszemita eszmék irányába. Ezt a kettősséget véljük jellemzőnek még az 1939-40-es évek folyamán is a romániai magyarság döntő többségére.

Létezett azonban egy dilemma éppen ennek a kényszerhelyzetnek az alapján - hogy ti. kapcsolat van a Németországhoz való viszony és a Magyarországhoz való visszatérés között -, amely meghaladta e kisebbségi elit képességeit. Amennyiben ugyanis hű maradt volna 1938 előtti állásfoglalásaihoz, egyértelműbben kellett volna föllépnie Budapest antiszemita intézkedéseivel szemben. Akkor sem lett volna módjában semmit sem tenni a magyar „zsidótörvények” ellen, de megszilárdíthatta volna saját álláspontját. Ez pedig jelzés lett volna a zsidó vallású magyarok irányába (akik a kisebbségnek mégiscsak 10%-át tették ki). Az idevonatkozó kritika jóformán teljes elmaradása csakis azzal magyarázható, hogy a kisebbség zöme egy ilyen bírálatot magyar- és Magyarország-ellenes magatartással azonosított volna. Kacsó Sándornak is meg kellett tanulnia 1939-ben, hogy Magyarországot vagy az ottani társadalmi viszonyokat, illetőleg ideológiai fejleményeket bírálni nem más, mint ’a nemzeti ügy elárulása’. Ez a dilemma - nevezhetjük ’szellemi ollónak’ is - tehát egész egyszerűen abban állt, hogy nem lehetett egyidőben a Magyarországhoz való közeli visszatérés meggyőződését képviselni, s ugyanakkor magát az országot kritizálni. Valamelyik álláspontot ki kellett zárni - ’vágni’ - a tudatból. Ennek a feloldhatatlan választási kényszernek lett az áldozata Erdély magyarajkú zsidó lakossága. Ők viszont tudatában voltak annak, hogy egy olyan országba térnek vissza, amely időközben az antiszemitizmust az állampolitika rangjára emelte. De az erdélyi magyar-zsidó viszonyban 1938-39-ben beállott elhidegülést is tudomásul kellett venniök.

Ennek a dolgozatnak a legnehezebben kezelhető kérdése a magyar kisebbségnek a román állammal szembeni magatartására vonatkozik. Fontossága már abból a tényből is kiderül, hogy valamiképpen majdnem minden részprobléma tárgyalásakor jelen volt, vagy utalni kellett rá. Jövőbeni kutatások számára a szerző a probléma olyan felosztását javasolja, amelyek további résztanulmányokat tesznek szükségessé. Kiindulópontként talán nem fölösleges röviden arra emlékeztetni, hogy Magyarország ugyan a világháborúk közti idő egészében folytatott revizionista propagandát, külpolitikáját azonban csak 1927-től állította hivatalosan is erre a célra. A kérdés következő fontos szakasza az 1933-as évvel, a harmadik és utolsó pedig Ausztria bekebelezésével és a trianoni szerződésrendszer 1938-ban induló szétverésével kezdődik. A romániai magyarság szellemi hogylétét éppen a  nemzetközi politika említett dátumaival hozni szoros kapcsolatba semmiképpen sem önkényes eljárás. Feltűnő ugyanis, hogy az 1920-as évek első feléből alig ismeretesek romániai magyar politikusoktól megnyilatkozások a határok kérdéséről. Valószínű ugyan, hogy több idevágó meggondolás is létezett, a néhány ismert viszont pontosan a román irredenta-vádak cáfolataként idézhető. Őszinteségük természetesen joggal megkérdőjelezhető, de például éppen Paál esetében beleillenek az általa akkor követett politika logikájába. Ő ugyanis eleinte a magyarok érdeklődését az új politikai központ, Bukarest irányába akarta fordítani. De a következő körülmények is meggondolandók: a sokkos állapotból való öntudatra ébredés, valamint egy egységes magyar párt megteremtésére és a román nyilvánossággal való elfogadtatására irányuló fáradozások más politikai erőket és szellemi hozzáállást kívántak, mint a passzív ellenállást folytatni akaróké. Ez utóbbiak inkább az Erdélyből való távozást választották, a maradók pedig a politikai munka mindennapi feladatainak megoldásába kezdtek. A falvak földművelő lakossága és a magyar munkásság számára is - Mikó tanúsága szerint[8] - ezeknek a mindennapoknak a gondjai fontosabbak voltak, mint a politikai vágyakba való menekülés. Ezt az egész tematikát tehát kiszorították a romániai magyarság majdnem teljes egészének a tudatából egyrészt a hétköznapi megélhetés gondjai, másrészt a csalódás amiatt, hogy a nemzetközi politika a kérdést ad acta tette. És ez így maradt a ’20-as évek második feléig. Hogy az idevonatkozó és egyáltalán nyilvánosságra kerülő gondolatok milyen messziről közelítették meg a konkrét valóságot, a legbeszédesebben Paálnak az a megállapítása mutatja (1927-ből), amely szerint az akkor élő nemzedékek legfennebb azt remélhetik, hogy esetleg  még megérik a merev határok valamikor bekövetkező semlegesítését (l. IV. 5.). Paálnak erre a megállapítására egy, az OMP politikájáról szóló fejtegetésben került sor, annak is a végén (a téma közelebbről a romániai németekkel kötött választási megegyezés volt). Ez is a kérdés időszerűtlenségére mutat, még akkor is, ha a cikkben megtalálható annak az angol lordnak a neve - a nemzetközi politika más eseményei mellett -, akinek a kezdeményezése a magyar kisebbség számára jelezte, hogy a határok ügye kimozdult a holtpontról. Ettől (1927) kezdve egymást követték a problémára vonatkozó kisebb-nagyobb jelek vagy indirekt utalások mind kül-, mind belföldi vonatkozásban. Az előbbiek közé tartoznak budapesti politikusok kijelentései vagy  Németország szerepe a kisebbségi kérdésben, az utóbbihoz a romániai magyarság mérlegkészítése 1928-ban, a román államhoz való tartozása első tíz éve után. Ennek a mérlegkészítésnek az eredménye erősen negatív volt: a magyarság saját politikai törekvéseinek addigi eredményeit még gyatrának sem tarthatta, hiszen ilyenek egyszerűen alig voltak. A bukaresti politikai központ a gyulafehérvári határozatban és a kisebbségvédelmi szerződésekben 1918-19-ben tett ígéretek nagyrészének a megvalósítását egyszerűen szükségtelennek tartotta, sőt az 1923-as alkotmány tudomást sem vett a kisebbségekről. Ezidőtájt már az első kisebbségellenes törvényeket is elfogadták, és a román pártokkal kötött választási egyezségeket lehetetlen volt a szavazás után megvalósítani. 1928-ban végül az erdélyi gyökerű Nemzeti Parasztpárt került hatalomra. Politikusaitól (Iuliu Maniu, Alexandru Vaida-Voevod) ezért a magyarság egy kicsit nagyobb megértést várt el olyan kérdések iránt, amelyek egy nemzeti kisebbség életére különlegesen jellemzőek. Ennek két oka volt: egyrészt az, hogy az erdélyi helyi ügyekben ők is jártasak voltak, másrészt pedig az, hogy nekik is hasonló tapasztalataik voltak egy homogenizálásra törő központtal (Budapest) való eljárásmód kialakításában, hiszen 1918 előtt a budapesti parlamentben képviselték népcsoportjukat, s így, ráadásul, magyarul is folyékonyan beszéltek. A magyar kisebbségnek a Nemzeti Parasztpárt kormányzásához fűzött reményei azonban a legteljesebb kiábránduláshoz vezettek, mert a nemzeti kisebbségekkel szembeni politikája lényegében véve semmiben sem tért el elődeiétől. Azok a magyar politikusok, akik vele összefogva egy regionális meghatározottságú politikát szerettek volna kialakítani, 1929-ben ezért egy döntő kérdésben elszenvedett újabb csalódással lettek gazdagabbak. Ilyen csalódásokat élt át a kisebbség sorozatosan egy tíz-tizenkét évet átfogó időszak egész terjedelmében, mert mindenik után a bizalom és a remény megújult erőivel fordult egy-egy új politikai partner felé. A sikertelenségeknek ez a hosszantartó sorozata vezetett az időközben bekövetkezett nemzetközi fejlődésekkel együtt 1928-29-ben oda, hogy az államhatárok megváltozásának a gondolata először fölmerült, mégpedig egy óvatos, utópikus vágy formájában. A fontolgatásoknak ezt a jellegét azok az idézett kijelentések bizonyítják, amelyek a revizionizmusról mint a távoli jövő egyik lehetőségéről beszélnek. Ezek inkább a béke utáni vágyakozás kifejezői s ezáltal a ’kiegyenlítést’ keresik az ellenségeskedő népek között. Más szóval igen ködösek és határozatlanok voltak. Ez arra utal, hogy megvalósulásukban senki sem hitt, még ha beszéltek is róla. Az 1930-as évek elejének ez az óhaja 1932-33-ban sűrűsödött a reménységgé, hogy a Romániához való államjogi tartozás vágyott megváltozása valósággá is válhat. Ennek a reménynek az alapját - vagyis a korábbi vágy konkretizálódását - a nemzetiszocialisták németországi fölemelkedése képezte. Mindenesetre szem előtt tartandó, hogy Paálnak az az 1933. február 1-jei gondolata, miszerint a hitleri mozgalom ereje odavezethet, hogy a párizsi békerendszer megváltoztathatóvá válik, aligha máról hónapra született. Ámbár hasonló összefüggést ilyen közvetlen formában csak igen kevés magyar újság teremtett, nyilvánvaló, hogy Erdély konzervatív magyar közönsége idevonatkozó reményeit a németországi erőkhöz és fejlődésekhez kötötte. Ez egyértelműen kiderül olyan beszélgetésekből és közlésekből, amelyek nem a nagy nyilvánosság számára készültek (pl  Paálnak Gyárfáshoz és Bethlenhez intézett leveléből). A magyarok tudták, hogy revíziós reményeiket csak Németország elégítheti ki. A nemzetiszocialista uralom első éveiben (1933-1936) azonban e remények nem sok táplálékot kaptak. Az erdélyi magyarok ugyan odafigyeltek a Saar-vidék visszatérésére, és Németország újrafegyverkezésre irányuló törekvéseit is tudomásul vették, mégis energiájuk nagyrészét a belpolitikai változások kötötték le. Mind román kormányzati körökben, mind a lakosság soraiban ugyanis aggodalom lett urrá a nemzetközi porondon lejátszódott események miatt, és ez végső soron az ország politikai légkörének érezhető jobbratolódásában csapódott le. Román kormányzati tényezők és ellenzéki politikusok a kisebbségi kérdést használták fel arra, hogy reagáljanak revízionista államoknak az államhatárok kérdését a nemzetközi közvélemény elé vivő törekvéseire, de arra is, hogy eltereljék a figyelmet az állam belső szerkezeti fogyatékosságairól és saját rossz gazdálkodásukról, illetőleg arra, hogy növeljék saját népszerűségüket. A kisebbségekre vonatkozó állásfoglalásaik célja saját politikai profiljuk alakítása volt. 1934 után megszigorított intézkedéseket követeltek Románia kisebbségei ellen; s ezeket - vagyis lényegében jogfosztásukat és háttérbe szorításukat - ráadásul völkisch és részben (a zsidók esetében) rasszista okokból. A magyarok tudatában ez ahhoz a fölismeréshez vezetett, hogy egyszerűen lehetetlen nemzeti kisebbségként élni. Ebből a következtetésből nőtt aztán ki fentebb bemutatott, népiség-gondolatokkal átszőtt ideológiai radikalizációja. Mert az iménti konzekvenciát Romániában természetesen senki sem tudta és merte kimondani. Annál nagyobb egyetértéssel fogadták, hogy eltávozott korábbi püspökük, Makkai Sándor ezt megtette. Nyilvánvaló, hogy csak igen kevesen engedhették meg maguknak, hogy neki nyilvánosan igazat adjanak, s a következményeket is vállalják (a román hatóságok zaklatásait). A Makkai könyve körül kialakult vita alaphangja és végkövetkeztetése azonban az volt, hogy neki igaza van is egyrészt, ebből nem vezethető le semmilyen megoldást a Romániában maradók számára másrészt. E kiúttalanság magyarázza, hogy az a távolság, amely a román állam irányába a magyarságban már az 1920-as évek végén kialakult, most (1937-ben) tovább fokozódott, csakhogy közben reményteljes várakozás is kezdett melléje felnőni az 1933-as események nyomán. Nem volt ezért nehéz a romániai magyarságnak fölismernie, hogy a német külpolitika a szavakról a tettekre váltott át az osztrák Anschlussszal és a szudétanémet problémával. (Mikó Imre egy vezércikkének már a címe is sokatmondó: „A nemzetiségi kérdés az előtérben”.) Az 1933-as remény így adott lassan helyet legkésőbb 1938-ban a hitnek és a meggyőződésnek, hogy az állami hovatartozás megváltozása most már csak rövid idő kérdése. Ezt a hitet immár nemcsak a német külpolitika eredményei táplálták újra meg újra, hanem a magyaréi is. Mert Magyarországnak sikerült előbb Szlovákia egy részét, majd Kárpát-Ukrajnát is visszaszereznie. Románia magyarságának szemmel látható bizakodása már 1938-ban abban, hogy nemsokára ők is sorra kerülnek, a napisajtó közvetett utalásainak nagy számából is kiviláglik. Közvetlenül erről a magyarok csak magánjellegű feljegyzéseikben nyilatkoztak (naplók, levelek). Bánffy Miklós viszont már a román kormány előtt érvelt a magyaroknak a közeli visszatérésbe vetett hitével, hogy engedményeket csikarjon ki. Ez a hit most kétségtelenül már az alsóbb néprétegekben is annyira elterjedt volt, hogy 1939 végén és 1940 elején egy kisebb népmozgást indított el: főleg az ókirályságban dolgozó kézművesek a határmenti sávokba költöztek át, hogy így a várt és akart határváltozás által visszakerülő területeken legyenek. A magyar politikusok meggyőződését azokban az emlékiratokban és tervekben követhetjük nyomon, amelyeket a határváltozásokról és a népmozgásokról 1938 és 1939 után (és nem előbb!) kidolgoztak. Ezekben megindokolták, miért szükségesek és lehetségesek ezek a változások és áttelepítések, valamint hogy miként valósíthatók meg. Ugyancsak a közeli változásról való meggyőződés vitt be egy sor fiatal magyart különböző (végülis ártalmatlan) irredenta csoportosulásokba.

Ez a - legalább háromfokozatú - folyamat írja le a szerző véleménye szerint a legmegfelelőbben azt a változást, amelyen a romániai magyarságnak az államhoz való viszonya átment: ez mentális fejlődés volt a kezdeti, inkább utópikus vágytól (1928-30) az első reményeken át (1932-33) egészen a szilárd meggyőződésig (1937-40). A szerző számára is világos, hogy ez a felosztási javaslat alkalmasint további finomításokat és kiegészítéseket kíván, de az is, hogy megszorításokat is szükséges néhány pontján tenni. Így például megkérdőjelezendő annak a vágynak a valóban fontos volta a fiatal nemzedék önmagát 1930-tól Erdélyi Fiataloknak nevező csoportjában, mert az ő világképük nem minden további nélkül lett volna összeegyeztethető a magyarországi társadalomépítési elvekkel. Napnál világosabban tárják ezt elénk az idősebb nemzedékekétől alapvetően eltérő szocializációs útjaik, másként megrajzolt jövővíziójuk, és a társadalmi problémákra vetett idegen tekintetük. Mindezek a tulajdonságaik valószínűtlenné teszik, hogy e köröknek olyan kívánságai lettek volna, mint azoknak a politikusoknak, akiknek a karrierje 1918-ban összeomlott (Gyárfás, Paál, Sulyok). A kisszámú kommunista reménye az 1930-as évek közepén (bárhogy állt is volna politikai súlyuk) természetesen nem Budapestre irányult; ez nem is csoda, hiszen utasításaikat kétségtelenül Moszkvából kapták. Végül a magyarnyelvű zsidók sem feltétlenül hittek abban 1938-39-ben, hogy életük Magyarországon jobb lesz.

Az elméleti fejezetben föltett kérdésre, hogy ti. milyen befolyásolási lehetőségei vannak egy nemzeti kisebbségnek egy posztulált nemzeti államban, a jelen vizsgálatból levezethető válasz csakis negatív lehet. Mert pontosan a magyar kisebbség világnézeti-leg olyan változatos, a lehetőségek jóformán minden formáját kihasználó stratégiáinak a kudarca az 1930 és 1940 közötti évtizedben bizonyítja, hogy kisebbségi próbálkozások eleve erre vannak ítélve. Mert egész egyszerűen ab ovo nem képes az állampolitika megváltoztatására - éppen kisebbségi jellegéből következően -, akár az államhatalom elutasításának, akár a hozzá való alkalmazkodásnak a politikáját választja, a többség belátására pedig nem számíthat mindaddig, amíg annak alkotmányban rögzített egyetlen célja a fenti szóban foglalható össze: nemzetállam. E fogalom lényegének ugyanis per se ellentmond, hogy olyan intézkedéseket hozzon, amelyek más nemzethez tartozó etnikai csoportok érdekét, azonosságuk megőrzését, netán fejlesztését szolgálnák. A romániai magyarok sokféle politikai stratégiái az informális megoldási próbálkozások ki nem elégítő voltára is rámutattak, hiszen ezek megvalósítása helyi szinten minden további nélkül megakadályozható. Nemzeti kisebbségek ezért csupán nemzetekfeletti közösségekben bízhatnak, és csak abban reménykedhetnek, hogy az ilyen egyesülésekben egyszer (el)ismert kulturális értékeknek és jogi megegyezéseknek minden tagállamban előbb-utóbb érvényesülniök kell.



[1] L. Böhm, Die Rumäniendeutschen; Glass, Zerbrochene Nachbarschaft; Hausleitner, Rumänisierung.

[2] L. Smith, Ethnical Revival, 15-17.

[3] Csak egy példa: Spannenberger, Volksbund der Deutschen in Ungarn.

[4] L. Glass, Zerbrochene Nachbarschaft, 588.

[5] Csupán kommunista nem volt az OMP-ben, de a romániai pártéletben maga a Román Kommunista Párt sem szerepelt, mert be volt tiltva.

[6] Ezt maguk a magyar politikusok is tudták: „Ha ugyanis az elmúlt három-négy esztendőre vissza-tekintünk, megállapíthatjuk, hogy egyes-egyedül a Magyar Párt az, amelyben ezen idő alatt pártszakadás nem történt, amely most ezeknél a választásoknál tökéletes egyakarással indulhatott a küzdelembe [...] A mi pártunk összetartása talán éppen azért sikerült, mert reánehezedett minden párt elnyomó törekvése, még a kisebbségi pártoké is.” In: Jakabffy Elemér: Eredményünk. In: MK, 12, 1933, 23-24, 657 kk. 

[7] L. „Százezer ember...”, in: KÚ, 1940. IX. 17., 3.; Gyimesy (Szerk.), Erdély, 221.

[8] L. az V. 2. 2. alfejezetet.